Örömautózás örömök nélkül?

Az autózás egy olyan dolog, legalábbis számomra, ami egészen addig volt buli számomra, amíg meg nem lett a jogsim, és meg nem kaptam életem első autóját.

Fiatal koromban, amíg csak a bátyámnak meg unokabátyámnak volt autója, imádtunk együtt utazgatni. Nem kell nagy kiruccanásokra gondolni, mindössze fogtuk magunkat, és a környékbeli városokban, falukban elindultunk, cél nélkül, bele a világba, és mentünk csak. Közben persze üvöltettünk valami akkor épp divatos zenét, gondolom Eminemet, és hülyeségeket beszéltünk.

Az örömautózásról nekem mindig ez a kép ugrik be. Az unokabátyám, Geri, ő volt talán huszonkét éves, a bátyám, Dávid, épp érettségiző volt, és leghátul én, aki tizennégy lehettem. Nagyon szoros volt a kapcsolat köztünk akkor, és hosszú órákon át voltunk képesek így vándorolni az eldugott falvakban. Mindez persze rég volt már, idővel abbamaradtak ezek a fuvarok, az én fejemben viszont úgy őrződött meg, mint gyerekkorom egyik legboldogabb időtöltése. Élveztem, hogy idősebb fiúk társaságában lehetek, hogy autózhatunk, hogy nincsenek felnőttek, és hogy üvölt a zene, amit egyébként sosem lehetett, ha szülők is voltak az autóban.

Telt az idő persze, én is felnőttem, Dávid már réges-rég dolgozott, Geri meg már a családalapítás kellős közepén volt, úgyhogy ezek az utak tényleg csak a múltban léteztek. Meg amúgy is, mindig beszéltük, hogy majd elmegyünk egyszer ugyanígy, idősen, de soha sem került rá sor, és azt hiszem, jobb is ez így. Biztosan nem lenne ugyanolyan az élmény, jobb ezeket a dolgokat meghagyni csak simán az emlékeinkben.

Úgyhogy ennyi maradt az örömautózásból. Idővel én is megszereztem a jogsim, és megörököltem tesóm autóját, egy régi Citroent. Eleinte alig vártam, hogy nekem is saját autóm legyen, és egyfajta uralmam legyen afelett, mikor és hova megyek, mert többé nem volt kérdéses, hogy mivel jutok el.

Idővel aztán sajnos rá kellett jönnöm arra, hogy az autóval nem csak hatalom, bulik meg bömböltethető zene jár, hanem felelősség is. Meg problémák. Ó bizony, problémák azok vannak, főleg használt autóknál. Valami sosincs rendben, az autószerelő haverjaim mindig tudtak volna javítani valamit benne, mindig ajánlgattak egy-egy új alkatrészcserét. Meg olyan dolgokat sem ártott volna kiigazítani, mint a horpadás a bal hátsó ajtónál, Dávid bátyám ugyanis még a múltban, fiatal sofőr korában egy kicsit nekitolatott a kapunknak.

Szóval igen, nekem az örömautózásból az öröm elég hamar kiveszett, sőt, félő volt, hogy ha nem fordítok rá kellő figyelmet (értsd: pénzt), akkor az autóból sem marad hátra túlzottan sok. Kipufogókat kellett javíttatni először, közben olajcserét kellett végezni. Ezután megcsináltattam a horpadást. Közben kiégett a beltéri lámpa, azt is kicseréltem. Az olajszűrőt is lecseréltettem, miután kiderült, hogy nem funkcionál kellően. S végül, mikor azt hittem, mindennel elkészültem, csak akkor jöttem rá, hogy téli gumikat ugyan örököltem a bátyámtól, de nyáriakat nem igazán. Ennyi költekezés után, a végsőkig kiábrándulva az autózásból, félve rákerestem a nyári autógumi árakra. Ott aztán leesett egy elég termetes kő a szívemről, mert a honlap, amit találtam, éppen nagyon jó akciókat kínált, és végül kevesebbet kellett költenem, mint amivel előre kalkuláltam. Megkérdeztem a bátyám, hogy ő hogy szokta lecserélni, és azt javasolta, hogy bízzam szakemberekre, mert ez fontos dolog, és könnyű elrontani. Szerencsére ott, ahol vásároltam az abroncsokat, vállalták a gumik cseréjét is, és így nem kellett erre is plusz időt fordítanom, hogy találjak valakit, aki időben megcsinálja ezt nekem. Ők aztán nagyon hamar, profi munkával meg is oldották a cserét, én meg nem győztem áldani a szerencsémet, hogy még manapság vannak ilyen jó nyári autógumi árak, mert ahogy elnéztem, a legtöbb helyen mélyebbre kellett volna nyúlnom a tárcámban ez ügyben.

Szóval igen, az örömautózásból számomra ennyi maradt. Emlékek főleg. Csak az autó maradt meg, öröm nélkül. Egy hatalmas felelősség négy keréken, amivel nem lehet úgy bánni, mint a régi játékokkal, mert az autódon gyakran az életed múlhat.